Oldal kiválasztása

(Frissítés az írás végén!)

Talán a Kedves Olvasót is elérte a hír, hogy az Európai Atommagkutató Szervezetben (CERN) minden valószínűség szerint kísérleti bizonyítékot találtak az 1964-ben megjósolt és megjóslójáról Higgs-bozonnak elnevezett elemi részecske létezésére. Ez ügyben mint egykori fizikust páran megkerestek, és a nagy melegre sem lévén tekintettel, a (valószínű) felfedezés jelentőségéről kérdeztek. Mivel messze még az enyhülés, írásba foglaltam pár gondolatot, így talán könnyebb áttekinteni.

(Érdemes óvatosan fogalmazni a „felfedezésről”, ez itten nem politika, hanem tudomány, habár itt is előfordulnak finoman fogalmazva „elsietett” bejelentések, gondoljunk csak a szobahőmérsékleten veszteségmentes elektromos vezetékre. Mindezek mellett a fizikában például a cáfolat mégiscsak úgy születik, hogy a komoly tudósember mindenféle adatokkal, elfogadott elméletekkel és a mindezekből levont következtetésekkel próbálja egy állítás valótlanságát bebizonyítani, nem pedig úgy, mint egy politikus, aki oda nyilatkozik, hogy „Nem én voltam!”, amit az újságok ‘cáfolatként’ aposztrofálva adnak közre.)

A különféle (hivatalos) fórumokon közreadott ismertetők alapján pontosabb képet kaphatunk a felfedezés fizikai hátteréről és részleteiről. Ezekhez annyit feltétlenül hozzátennék, hogy ha valahol azt olvasnánk, hogy „megtaláltuk az anyag legelemibb építőköveit”, akkor csóváljuk bátran a fejünket és gondoljunk arra, hányszor elhangzott ez már a fizika (és a kémia) történetében! Valójában azt láthatjuk, hogy az anyag szerkezetét egyre nagyobb energiákkal vizsgálva egyre újabb és újabb „elemi” építőköveket találunk. Az anyag kimeríthetetlen, de megismerhető – csak a megfelelő eszközöket kell megtalálni hozzá.

Azt jelenti ez, hogy a mostani felfedezés is jelentéktelen, csak egy aprócska lépés a végtelen úton, amelyen igazából sokkal több van előttünk, mint amennyit magunk mögött tudhatunk? Éppen ellenkezőleg! Az ilyen felfedezések egymásba fonódó láncolata jellemzi a megismerést, amelyben az emberiség éppen azon a szinten áll, amelyet a léte meghatároz. Természetesen később többet tudunk majd az anyagról, ahogyan korábban meg kevesebbet tudtunk, de az új ismeretek bizonyos értelemben megszüntetve megőrzik a korábbiakat.

A kémikus számára sokáig megfelelő volt, ha a világot a Mengyelejev-féle periódusos rendszerbe rendezett elemek összekapcsolódásaiból állónak tekintette. Ha beérte annak leírásával, hogy hogyan kapcsolódnak össze ezek az elemek, ennél nem is kellett több – és így is elég bonyolult struktúrákat tárhatott fel például a szerves vegyületek körében. Ha az is érdekelte, hogy miért ilyenek a kapcsolatok, akkor az elemeket alkotó atomokat már magra és elektronhéjra kellett felbontania – de mindez nem tette érvénytelenné mondjuk Lavoisier törvényét a köznapi világban.

Vagy hogy más példát hozzak: a heliocentrikus világkép melletti kiállás a középkorban életveszélyes cselekedet volt – de az Einstein-féle általános relativitáselmélet alapján tudjuk, hogy az anyag mozgását éppolyan érvényesen leírhatjuk a Földet választva a világmindenség középpontjául – csak egy kicsikét komplikáltak lesznek az egyenleteink… Ettől még a heliocentrikus világkép megalkotása a maga korában (nem csak tudományos szempontból) fontos lépés volt, amit az einsteini elmélet nem hatástalanít – épp ellenkezőleg: azt mondja, hogy ha a Naprendszerre szorítkozunk és a „normál” eszközökkel megfigyelhető jelenségeket vizsgáljuk, a kopernikuszi tanokra épülő klasszikus mechanika jó közelítéssel helyesen írja le a „világot”.

Még váltsunk pár szót arról, hogy mit is jelent a „megtalálás”? Nos, nem azt, hogy egy különösen jól sikerült fényképfelvételen látszik egy kis kékeszöld pötty, amelyik pont úgy néz ki, mint egy Higgs-bozon… Valójában a jelen felfedezés „csak” annyit jelent, hogy rengeteg mérési adatot elemezve, azokat a manapság elfogadott (például mert igazolható következtetésekre vezető) elméletek szerint értelmezve olyan eltéréseket találtak a kutatók, amelyek magyarázhatók azzal, hogy Higgs-bozon „szabadult fel”, és önmagában hatott kölcsön a mérőberendezéssel és az abban található többi elemi részecskével.

(Olyan ez, mint amikor Le Verrier 1846-ban az Uránusz pályaeltéréseiből kiszámolta a Neptunusz helyét és méretét. Persze a hasonlat erősen sántít, mivel a számítások alapján Galle távcsővel is megtalálta a bolygót, sőt, 150 évre rá „oda is mentünk” megnézni – no nem személyesen, hanem műholdak segítségével. Ez az elemi részecskéknél a kvantummechanika szerint elvileg sem lehetséges – legalábbis nem köznapi értelemben.)

Ezért óvatosak a tudósok, és ezért mondják, hogy az év végéig megbízhatóbb eredményeket kaphatunk: további mérési adatokra teszünk szert, amelyekből pontosabb következtetéseket vonhatunk majd le.

Ezidáig nem írtam le a szenzációhajhász sajtóban elterjedt „isteni részecske” szófordulatot – nem véletlenül. Ahogy fentebb is írtam: az anyag megismerhető, bár kimeríthetetlen. A Higgs-bozon megtalálása fontos lépés az ún. Standard modell (fenti értelemben vett) igazolásában. Mindazonáltal ez az elmélet sem old meg minden kérdést, szó sincs arról, hogy megtaláltuk volna az elemi részecskék „Szent Grálját”, és most már mindent tudunk anyagi világunk kialakulásáról és működéséről.

Az anyag kimeríthetetlen – de megismerhető.

Frissítés!

Egy régi kollégám felhívott, és a figyelmembe ajánlotta, hogy a megtalálni vélt Higgs-bozon mért tömege (~ 126 GeV/c2) inkább a szuperszimmetrikus modelleknek kedvez, mintsem a standard modellnek. Ugye megmondtam, hogy nincs még meg a bölcsek köve?

Az elszánt érdeklődő itt meg itt nézhet utána a kérdésnek – meg persze az ezen lapokról elágazó számtalan hiperlinken. Köszönöm, Feri!