Oldal kiválasztása

A Projektmenedzsment Műhely 12. összejövetele. (c) Csényi Sándoravagy hozzávalók két személyre

Előző bejegyzésem végén azt a könnyelmű ígéretet tettem, hogy a folytatásban leírom, hogy az ott felvetett kérdésekre mik a válaszaim, „illetve legalábbis elképzeléseim”. De még ezek előtt engedjen meg a Nyájas Olvasó kevéske bevezetőt a bizalomépítésről, természetesen szubjektíve.

Ahogy a definíció mondja, a bizalom a jövőbe mutat, elvárást, reményt fogalmaz meg. Honnan vehetjük (vagy adhatjuk) ezt a reményt?

1. Ismernek már minket (szerencsére)

Az első válasz: nyilván a múltbeli tapasztalatokból. Minden pénzügyi elemzés, árfolyamtrend, hozamgörbe végén ott áll a(z ugyan nagyon apró betűs, de kisilabizálható) figyelmeztetés arról, hogy a múltbéli teljesítmény nem jelent garanciát a jövőre nézve, mégis ha „közemberek” között szóba kerül a téma, mindenki arról beszél, hogy ez az alap vagy az a részvény mennyit emelkedett az elmúlt hetekben, hónapokban, ezt kell venni, csak jó lehet. Emögött minden bizonnyal az áll, hogy „magunkból indulunk ki”: az emberi viselkedés legalábbis bizonyos mértékig konzisztens(nek látszik).* Ha eltekintünk a számtalan idióta filmtől a vámpírokról, farkasemberekről és a szomszédunkban lakó sorozatgyilkosokról, köznapi tapasztalatunk azt mondatja velünk, hogy embertársaink nagy többségének viselkedésére jól következtethetünk múltbeli tapasztalatainkból, amennyiben a körülmények nem változtak nagyon. Persze ilyen következtetést csak általunk valamennyire ismert emberről jelenthetünk ki. Tehát a bizalmat megelőzi az ismeretség, annak a kialakulásához viszont valamennyi idő kell. Létezik ugyan „első benyomás”, de ez ritkán alapoz meg bizalmat is.

Hát, ez baj. Arra jutottunk, hogy a személyesen kiérdemelt bizalom kiépüléséhez idő kell. De tudjuk: az idő az (meg a pénz), amiből egy projektben sosincs elég. Hogyan tehetnénk szert instant bizalomra?

– Kérnék 30 deka bizalmat!

– 35 lett, kezitcsókolom, maradhat?

… és ezzel a 35 deka bizalommal szépen vékonyan megkenjük a projekttagok homlokát, és máris mindenki mindent elhisz nekünk, amit csak mondunk. Az első súlyosabb ellenkező tapasztalatig…

2. Valaki más már ismer minket (szerencsére)

Szerencsére létezik a bizalom bizonyos mértékű tranzitivitása. Komoly marketingstratégiák épülnek arra, hogy az elégedett vevőkből „kinyert” elégedettséget elterjesztessék ezen vevők ismerősei körében, amely módszer a legkisebb költséggel hozza a legjobb minőségű új vevőket. De említhetjük a közösségi portálok ajánlási rendszerét is. Vallja be, Nyájas Olvasó: ha valaki, akiben megbízik, azt mondja egy harmadik személyről, hogy rendes ember, Ön is hajlamos több bizalommal közeledni az illető felé!

Tehát a belénk fektetett bizalom forrása egy harmadik személyben saját magunk múltbeli cselekedetei mellett lehet olyan közös ismerős, aki megbízik bennünk, és akiben megbízik a bizonyos harmadik személy is. Ha van ilyen közös ismerős, akkor egy lépéssel előrébb vagyunk, már „csak” a megfelelő helyzetet kell kialakítani, amikor ez a tranzitivitás megnyilvánulhat.

– Szia Ferikém, ismered a Bélát?

– Nem én, de együtt fogunk dolgozni, majdcsak megismerem.

– No, arra nincs idő, de a Béla kitűnő ember, mindent úgy higgy el neki, ahogy mondja!

– Köszönöm Sanyi bátyám, így lesz!

Ez egy kicsit don Vito Corleonés lett, gondolom, érzi, hogy így bizalmat átvinni nem célszerű, habár hasonló beszélgetések bizonyára elhangzanak, és nem is maradnak hatás nélkül. Csak ami így „kiépül”, az nem kimondottan bizalom, bár egy ideig kétségtelenül elősegítheti a közös munka eredményességét…

Nem állítom a az ilyenfajta „felsőbb beavatkozás” haszontalanságát, hiszen a projektindító értekezleteken elhangzó vezérigazgatói, főszponzori beszédek is azt a célt szolgálják, hogy a résztvevőket a közös cél elérésére motiválják, és ezek szükséges részei a projekt indításának. De persze a bizalom nem ilyen módon épül fel.

2. a) Öntranzitivitás

A bizalmat átvihetjük saját magunkról saját magunkra is. Eddig nem került szóba, de a bizalomnak van egyfajta hatóköre „szélességben” is, nemcsak „mélységben”. Ez alatt azt értem, hogy egy másik emberrel szemben táplált bizalmunk attól függően is változik, hogy az milyen (szak)területtel kapcsolatos. Például megbízom a lányomban pénzügyi területen (ezt tanulja az iskolában, és nagyon jól), de fenntartásaim lennének, ha abban kellene bíznom, hogy majd elkap a trapézon lógva – például, mert ezt sosem próbáltuk, másrészt ő kevesebb, mint 60 kg, én meg több vagyok, mint 90 kg…

Ennek ellenére ha más eszközünk nincs, próbáljuk meg átvinni a más területen kialakítható bizalmat a projektre is! Az eszköz a jól ismert csapatépítő összejövetel vagy projektbuli, amire úgy kell kisírni a keretet a szponzorból, de általában megéri, mert az így keletkezett ismeretség sokat segít a projektcsapatot hatékonyan támogató szakmai bizalom megteremtéséhez is, amivel – hangozzék bármilyen anyagiasan – időt, pénzt és fáradságot takaríthatunk meg, arról nem beszélve, hogy mennyivel jobb érzés bizalmi légkörben dolgozni!

3. Papírunk van róla, hogy jók vagyunk!

Ámde mit tegyünk, ha sem közös ismerősünk nincs, sem időnk vagy lehetőségünk egy más területen megteremteni a bizalmat a másik féllel? Ekkor még mindig folyamodhatunk általánosan elfogadott tekintélyekhez. ezek lehetnek személyek és intézmények is. Ha például a Nyájas Olvasó PMP vagy IPMA minősítéssel bír, ezt megjeleníti a névjegyén is, és joggal reméli, hogy ha belecsöppen egy ismeretlen projektcsapatba, a tagok respektálni fogják az ily módon igazolt szaktudást. Feltéve persze, hogy az említett tagok tisztában vannak a minősítés jelentésével, elismertségével, komolyságával.

Ez utóbbinak is lehet kis lökést adni, például a projektindító értekezleten a főszponzort szelíden felkérhetjük, hogy emlékezzen meg pár keresetlen szóval félelmetes szaktudásunkról és a számos múltbeli sikereink legfontosabbjairól, mivelhogy éppen ezek miatt érzi megtiszteltetésnek, hogy hosszas unszolás után elfogadtuk a felkérést a projekt vezetésére. Ha a bizonyos főszponzor elfogadott vezető, ez a művelet jótékony hatással lesz a belénk vetendő bizalomra.

4. Elmondjuk mi magunk a tutit

Mit tehetünk akkor, ha friss a kapcsolat, közös ismerős vagy tekintély sincs, valamint papírunk sem, legalábbis olyan nem, amit általánosan elfogadnak, és a főszponzor sem kíván nyilvánosan agyba-főbe dicsérni minket?

A tenderkiírások pályázati anyagaiban be szokás kérni a résztvevők önéletrajzát abból a célból, hogy személyes tapasztalat híján a kiíró ezek alapján próbáljon megbizonyosodni arról, hogy a jelentkező esetleg tényleg meg tudja-e valósítani azokat a nagyívű elképzeléseket, amelyeket a pályázatban előtárt. E műfajnak egyetlen hátránya, hogy szubjektív, azaz az önéletrajzokban leírtak nem egy esetben a valóságosnál némileg kedvezőbb színben tüntetik fel a jelöltet, de miután ezzel mindkét fél tisztában van, a kellő forráskritika gyakorlása után a CV-k hasznosnak bizonyulhatnak.

Ha tehát semmilyen más út nem áll előttünk annak bemutatására, hogy a projektcsapat megbízhat bennünk, nincs más hátra, magunknak kell ezt megtennünk. Nekem hasonló helyzetben segített már párszor, hogy körbeküldtem az önéletrajzomat (és bekértem a csapattagokét is, persze nem kötelezően körbeküldve), vagy az első projektértekezleten tartott hosszabb bemutatkozás (nem mélyinterjú!). Ne legyünk szégyenlősek: bár ez az utolsó lehetőség, még mindig jobb, mintha a csapat hetekig találgatná, hogy ez az illető ugyan honnan került ide, és miért pont azt mondja, amit mond?

Folyt. köv.

Jegyzet

* Ez olyan matematikusosan hangzik, de nem árt az óvatosság az általánosításokkal. Talán ismeri a viccet, mely szerint egy (legyen mondjuk) közgazdász, egy fizikus és egy matematikus utazik vonaton a hegyekbe, és meglátnak egy csapat fekete kecskét. A közgazdász rögtön kijelenti:

– Jé, a hegyi kecskék feketék!

A fizikus óvatosságra inti:

– Nos, fogalmazzunk így: léteznek fekete hegyi kecskék.

A matematikusnak ez sem elég pontos:

– A megfigyelésből csupán arra következtethetünk, hogy a hegyekben létezik olyan kecske, amelynek a felénk eső oldala fekete…